Csavargásaim a Balkánon térben és időben, (főleg) a török nyomokat követve

Balkánisztán

Mostar, bajram, pljeskavica

2017. július 03. - balkankult

 

A ramadánt követő háromnapos ünnep harmadik napján érkezem Mostarba. A mecsetek itt is feldíszítve, de később megtudom, hogy errefelé csak az idősebbek tartják a vallást. A muszlim és a szláv kultúra keveredése furcsa, de mind a kettőben otthon érzem magam, úgyhogy élvezem ezt az egyveleget.

Sok a kettősség egyébként is. A Neretva bal partján a bosnyákok laknak, itt-ott minaretek böknek az ég felé, de ha átpillantunk a túlpartra, a városképet a modern katolikus templom uralja, a hegytetőn hatalmas kereszt. Ez a horvátok-lakta rész.

És az épületek: a romos mellett ott az ultramodern, bár ez nem szokatlan, tipikus városi jelenség, főleg a lerobbant belvárosok alakulnak át ilyen módon. Itt talán a lépték miatt még szembeszökőbb, nagyobb a kontraszt. Az építészeti stílus eklektikus: vannak itt oszmán stílusban épült házak, mediterrán épületek kőpalával fedett tetővel és nyugati mintára épült házak az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből. Zsinagóga és szerb ortodox templom is van a városban, sok különböző vallás és etnikum fér meg itt egymás mellett. A szállásadóm, Thea bosnyák, azt mondja, Mostar mindig is híres volt a liberalizmusáról. Amíg nem jött a háború,az emberek békében éltek itt egymás mellett.

 

Gasztro-téren is nagy a keveredés: van ajvár és burek a boltban, a kajmak viszont itt sós és a húshoz eszik. Ayran is van, veszek is egy literrel… A Vajkrem felirat meglep. Hatalmas a borválaszték és itt senki nem néz rám furcsán, amikor veszek egy üveggel. Az étteremben most én vagyok a vastag turista, mindenre futja, az árak nevetségesen alacsonyak, az ételek viszont elképesztően finomak. Megkóstolom a helyi pljeskavicát, és kihasználva hirtelen jött gazdagságomat, másnap grillezett tintahalat eszem, hozzá helyi fehér bor a választás – tökéletes! 

11822445_10153100957391167_5414432384336773774_n.jpg

Késő délután indulok felfedezni a várost, az esti Mostarral találkozom először. Elidőzöm a kis utcákban, élvezem a török bazári hangulatot, minden ismerős. Nem sietek, hagyok időt arra, hogy megérkezzem lélekben is, mire a hídhoz érek.

A híd!

Emlékszem az iszonyatra, amikor a szerb majd horvát seregek a várost övező dombokról szétlőtték Mostart. Az értelmetlen pusztítás felett érzett fájdalom, amikor a hidat is felrobbantották, a tudat, hogy mindez nem messze történik, szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan volt. És most az ujjongás, amikor megpillantom! Olyan, mint a régi és mégsem az. Egy új híd, amelynek az újjáépítésében több ország is részt vett, magyarok is. A híd metafora kézzelfogható valósága ez az összefogás.

 

A hidat egyébként Nagy Szulejmán építtette, hogy serege át tudjon kelni a Neretván, és  Sinan építőmester tanítványa, Hayruddin tervezte. Az eredeti pontos mása lett, 4 méter széles és harminc méter hosszú, 24 méter magasságban feszül a két part között. Elég magasnak tűnik ez a 24 méter a veszélyes mutatványt nézve, amint a helybeli vagány fiúk leugranak a hídról a 12 fokos vízbe.

A mecsetek, a hamam, a muszlim temető és a jellegzetes bazári utcák mellett számos gyönyörű, ottomán stílusban épült török lakóház örvendeztet meg szépségével, a leghíresebbek a Biščević, Muslibegović
és a Kajtazov ház, ezek látogathatók, múzeumnak berendezve. Sok helyen látható török felirat, és az utcákon járva is sokszor üti meg a fülemet török szó. Egyszer oda is fordulok, amikor a salvaromat dícsérik török lányok; meglepődnek, amikor megkérdezik, hol vettem, és kiderül, hogy Budapesten.

 

Miután azt hittem, már mindent láttam, befogadtam, és megszerettem ezt a várost, meglep újra. A bazári árus szól utánam, udvarol az Isztambulban megszokott stílusban, és kiderül, hogy olasz. Hercegovinai olasz muszlim. Kérdem, hogy ez hogy lehet, csak nevet. Olaszul beszélgetünk, de törökül is tud.

Több kell ebből a városból, vissza kell jönnöm. Megkapó az emberek kedvessége, szeretem ezt a miniatűr Törökországot, a város fölé magasodó, lefényképezhetetlen hegyeket. Mostart élőben kell látni, érezni kell az illatokat, az atmoszférát, hogy magunkba szívjuk ezt a csodát!

Az ételekről lábjegyzetben:

ajvár: az egész Balkánon elterjedt paprika krém, valahol padlizsán is kerül bele, lehet csípős és édes is

kajmak: tejszínből készített, sűrű krém, amelyet Törökországban édességekhez esznek, illetve kenyérre kennek, amire aztán lekvár vagy méz kerül. Szerbiában – és ezek szerint Bosznia-Hercegovinában is – a sós, kissé savanykásabb változata terjedt el, amit húshoz fogyasztanak.

pljeskavica: délszláv területen mindenhol ismerik, fűszeres, lapos darálthús pogácsák, legjobb esetben faszénen megsütve. A szerbeknél három féle húsból készül, a bosnyákok természetesen sertéshús nélkül csinálják. Lepénykenyeret, sok zöldséget kínálnak hozzá.

burek: (remélem, azért ezt az ételt sokan ismerik!) Rétestészta jellegű lapok hússal vagy krumplival vagy túróval vagy pedig spenóttal stb. töltve… A törököknél börek néven fut. Minden balkáni nép ismeri, többféle alakja, fajtája van.

ayran: sós joghurtital, nyáron önmagában is nagyon finom, étkezéshez is fogyasztják… A török éttermekből is ismerős lehet sokaknak.

Ez az írásom először 2015-ben jelent meg a Türkinfo oldalán Mostar újra a béke városa címmel.

 

Ahol megpihen a lélek: Blagaj, dervis tekke

 

Mostar, 50 fok, szaharai forróság. A hostelben nincs légkondi, a városban nap közben nem lehet kibírni. Szobatársammal, Pierre-rel a kirándulás mellett döntünk, irány Blagaj, a Stefan Herzog vár és a dervis kolostor. Másnap korán reggel indulunk, helyi busszal jutunk el a kis faluba, csak 20 km Mostartól.

Korán van még, de így is csak mi vagyunk elég őrültek ahhoz, hogy felmásszunk 300 méter magasba a várromhoz. Csak teknősökkel találkozunk. Borzasztó meleg van, vizes kendővel a vállamon küzdöm fel magam a kavicsos ösvényen. Nem sokat időzünk fent, pár kép, némi történelem – Pierre könyvéből tudom meg, hogy Stjepan Vukšić Kosačról  – vagy más néven Stjepan Herzogról – kapta a nevét Hercegovina, az ő székhelye volt a vár.

 

Alig várom, hogy leérjünk, a jéghideg Budva forrása és a csábítóan zöldellő, árnyas völgy az egyedüli menedék eben a melegben. Vállon veregetjük magunkat és elszántan trappolunk a kolostor felé. Hiába láttam már képen, mégis elakad a lélegzetem…

A völgy mélyén, a hegyből fakadó Buna forrása felett a hegyhez simuló, kicsi ház. Fölötte hatalmas sziklatömeg tornyosul, egyszerre védelmező és félelmetes.

A turisták – köztük én is – megilletődve járják körbe a házat. A hely áhitatot ébreszt. Nem törjük meg a csendet. Nem turisták vagyunk már, inkább zarándokok. A fejemen kendő, az átlényegülés része. Összemosolygok a muszlim nővel, aki ház kerül tesz-vesz hangtalanul, puha mozdulatokkal végzi a dolgát ő is. A szobák félhomályosak, a fehérre meszelt falak, a barna fa ablakok és a színes, süppedős szőnyegek kontrasztja inkább kihangsúlyozza a puritánságot. Az egyszerűség megnyugtató, nem rideg, inkább harmonikus, már-már zen. Kicsik a szobák, igazi menedék ez, egy kis zugoly. Mini hamam, imaszobácska, türbe és misafirhane, azaz az utazók szálláshelye is elfért itt.

 

A kertben ücsörgőkre a fák lassan ringatózó árnya vetül. Ez az egyetlen mozgás, a levegő is mintha állna, ez egyre élesedő fényben a hőség és a vízcsobogás eltompít. Letelepszünk mi is egy kis fémasztalhoz, egyszerű iszlám ötvösmunka, illik ide. Útitársam, Pierre jól felkészült: francia útikönyvéből olvas fel nekem angolul halkan.

A híres utazó, Evliya Çelebi is említi ezt a helyet. Az 1500 körül oszmán stílusban épült kolostort az iszlám alevi ágához is köthető bektasi dervisrend tagjai építették, később más rendek birtokába került. A bektasik érdekes, már-már eretnek nézeteket vallottak, a lélekvándorlást sem utasították el. Az itt élő dervisek a például főleg a világ teremtésén elmélkedtek. Tanaik kapcsolatba hozhatók a keresztény eretnekek, a bogumilok tanaival is.

Az épület zarándokhely is, két szent sírt rejt: az egyik a legendás Sarı Saltuk egyik sírja. Maradványai szétszórattak, hét helyen temették el szerte a Balkánon és Anatóliában. A hagyomány szerint ő hozta el a szúfizmust a Balkánra, jóval az oszmán hódítás előtt, valamikor a 13. században.

1952-ben a szerzeteseket elűzték, de 2006 óta a naksbandi dervisek visszatérnek csütörtökönként és szombatonként, hogy imádkozzanak és minden évben megünneplik a próféta születésnapját.

Nem akaródzik felkerekedni. Úgy látom, mások is elidőznek. Van, aki lemegy a ház oldalához simuló, szűk kőlépcsőn a türkizkék, kristálytiszta vízhez. Lassan szedelődzködünk, átmegyünk a kis fahídon a túlpartra, hogy fényképezzünk. Megint letelepszünk, magunka isszuk a látványt. A világnak ebben a kis, eldugott zugában megérintett a béke.

Ez a cikk a Türkinfo oldalán jelent meg először.